A múlt emlékei: volt egyszer egy focicsapat

 „A remény és a reménytelenség között hányódtunk”.- mondta Bakó Enrde, az Egyetemi Élet egykori főszerkesztője, visszaemlékezve saját egyetemi éveire, élményeire. De nem csupán a tanulás létezett azokban az időkben sem, az ifjaknak lehetőségük volt kibontakozni az élet számos területén, ilyen volt többek között a sport. A futball nagy népszerűségnek örvendett egyetemi körökben, így a Bakó Endrével készített beszélgetésből nem maradhatott  ki az 1971-es Egyetemi Élet focicsapatának izgalmakkal tarkított pályafutása sem. 

 

Dr. Bakó Endre 1957-ben kezdte meg tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-történelem szakán, 1961-ben diplomázott, majd 1984-ben a doktori címet is megszerezte. Egész  letében foglalkoztatta az irodalom, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Toldi Ferenc-díját is elnyerte. Az újságírás területén is működött, többek között a Hajdú Bihari Napló és az Egyetemi Élet főszerkesztőjeként dolgozott, illetve tizenöt évig az Alföld szerkesztőségének is tagja volt. A kulturális élet számos területén dolgozott, mint népművelő, vagy, mint a Csokonai Kiadó igazgatója, de sportemberként sem volt utolsó. Az Egyetemi Élet focicsapatának büszke tagja lehetett három évig.   

A debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban eltöltött évek hatására lett irodalom tanár, irodalomtörténész. Honnan jött a sajtó iránti érdeklődés? Volt valaki vagy valami, ami arra ösztönözte, hogy elinduljon ezen a pályán?
 
Minden korszak különös a maga nemében. A mi fiatalságunk egy olyan korszakban telt, amikor Magyarország egy rendkívül elmaradott országnak számított, és a magunk fajta fiatalemberek számára nem nagyon maradt más a sporton kívül. A gimnázium első évében még jól tanultam, viszont a sport miatt már másodikban és harmadikban is közepes tanuló voltam. Majd utolsó évben kezdtem el azon gondolkodni, „mi leszek, ha nagy leszek”. A történelmet és az irodalmat mindig is nagyon kedveltem, minden szabadidőmet az olvasásnak szenteltem. Volt egy irodalomtanárom, akit Dr. Nagy Jánosnak hívtak, itt az egyetemen is tanított. Nagy hatással volt rám és egyre határozottabb alakot öltött bennem, hogy a tanári pályán induljak el. Jelentkeztem is, de nem vettek fel. 1956 szeptemberében munkát vállaltam, október 23-án pedig kitört a forradalom. Az imént említett szeretett irodalomtanárom, aki bennfentes volt az egyetemen, a nagy zűrzavar közepette engem becsempészett. Magyar-történelem szakra íratott be, ha szabadon választhattam volna, akkor az a magyar-német szak lett volna.  1961-ben végeztem, majd 1984-ben doktoráltam. Először Győrbe helyeztek majd Hajdúnánáson vállaltam állást a Körösi Csoma Sándor Gimnáziumban. Úgy gondolom, hogy megtaláltam az alkatomnak legmegfelelőbb pályát. Ha akkor Debrecenben kapok állást, valószínű, hogy másban nem próbáltam volna ki magam. Nem akartam tudós lenni, de szerettem belelátni a tudományba, a tudományos ismeretterjesztés a szívügyem volt és ma is az. Jelenleg is a Megyei Tudományos Ismeretterjesztő Társulat debreceni titkára vagyok. Bár nem volt népművelési képesítésem, de népművelő lettem. Másfél évig dolgoztam a Népművelési Tanácsadó Intézménynél, illetve a megyei tanács művelődésügyi osztályán. Volt egy ismerősöm a Hajdú Bihari Naplónál, Bényei József, aki a kulturális rovat vezetője volt, és még hallgató koromból ismertem. Ő volt az, aki csábítgatott, hogy menjek újságírónak. Nem állt távol tőlem ez a szakma sem. Szerettem a népművelést, de az sok adminisztrációval járt, ez a gyenge oldalam. Végül addig győzködött Bényei József, míg elmentem újságírónak. 1964-től 1969-ig a Hajdú Bihari Napló kulturális rovatában dolgoztam, majd Garami László, az Egyetemi Élet című lap felelős szerkesztője szerette volna, hogy elvállaljam helyette a lapszerkesztői állást. Három évig szerkesztettem az Egyetemi Életet. Érdekes korszak volt ez. A diktatúra valamelyest enyhült, egyfajta pezsgés kezdődött, jelszóvá vált, hogy demokratizálást az egyetemeken.  Ebben az időszakban ismertem meg Turi Gábort is, aki egyetemi hallgató volt. Nagyon jó gárda állt össze. Nem kizárólag az én érdemem, hogy ezeket a tehetséges fiatalokat magunk köré gyűjtöttük. Volt egy fiatalember, akit Dankó Istvánnak hívtak, sajnos testi fogyatékos volt, de egy zseniális elme. A zsenialitása több dimenzióban is megmutatkozott. Remekül fogalmazott, rendkívüli hatása volt másokra, újságíróként is megállta a helyét, és kellemes, humoros karaktert tisztelhettünk benne. Mágnesként vonzotta a kitűnő hallgatókat, példának említhető a Márkus Béla, Cs. Nagy Ibolya, Turi Gábor, Aczél Géza, Bérczes László és sok mindenki más. Nem akarom ezt az érdemet a magaménak tulajdonítani, igaz én sem tartoztam azok közé, akik taszították volna a környezetüket.
 
Pályafutásának milyen fontosabb állomásait tudná még kiemelni?
 
Az Egyetemi Élet szerkesztését követően visszakerültem a Naplóhoz kulturális rovatvezetőnek, 1988-ig dolgoztam ott. Akkoriban mozgalom indult annak érdekében, hogy Debrecenben legyen könyvkiadó. Először Bényei Józsefet akarták a Csokonai Kiadó igazgatójának, de végül én kaptam meg ezt a megtisztelő pozíciót. Ötmillió forint tőkével kezdtünk, és már rögtön az elején sikerült pár kiadványt megjelentetnünk, amely biztosította a kiadó működését. Két és fél évig tettem eleget igazgatói feladataimnak, fájó szívvel hagytam ott a kiadót, amelynek nagyon szép sikerei voltak. Két ok miatt távoztam. Az egyik az, hogy meghirdették a Hajdú Bihari Napló főszerkesztői állását, ami vonzott. Beadtam a pályázatomat és meg is nyertem. Másrészt pedig közbejött a rendszerváltás, megváltozott a sajtótörvény, ami lehetővé tette, hogy bárki kiadót létesítsen. Az addigi 24 helyett egy hónapon belül 450 könyvkiadó jött létre, óriási konkurencia volt. Kilenc éven át voltam a Napló főszerkesztője, tizenöt éven keresztül tagja voltam az Alföld szerkesztőségének. 1999. január 1-jével mentem nyugdíjba. Attól kezdve irodalomtörténettel foglalkozom és amióta megkaptam a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Toldi Ferenc-díját, azóta merem magam irodalomtörténésznek nevezni.
 
Hogyan emlékszik vissza az egyetemi évekre, milyen volt abban az időben egyetemistának lenni? 
 
A forrongások alatt nem tartózkodtam az egyetemen. Az azt követő egyetemi évek nagyon kemények voltak. Egy levert szabadságharc után próbáltunk itt élni. Az oktatás 1957. február 4-én indult újra. Kettős életet éltünk, a remény és a reménytelenség között hányódtunk. Volt róla szó, hogy a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) engedik majd működni, illetve a KISZ szervezése is megindult. Tavasszal viszont megkezdődtek a letartóztatások, és ilyen légkörben folyt az életünk az egyetemen. De rengeteg pozitív élményem is van. Fiatalok voltunk, szerelmek jöttek, mentek, barátságok szövődtek. Abban az időben is voltak egyetemi bálok, intézeti estek, szép lányok. Néha olvasom és hallom, hogy felelősségre vonják a mi nemzedékünket, hogy elfelejtettük a levert forradalmat, és mertünk vigadni. Természetesen érzékeltük, hogy zárt keretek között éltünk, de ahogy a költő írja, az élet él és élni akar.   
 
Tartja-e a kapcsolatot volt tanáraival, barátaival, évfolyamtársaival?
 
Több professzoromra emlékszem szívesen, tisztelettel, néhány fiatal tanárral jó barátságba is kerültem, de senkit nem tudnék kiemelni, aki döntő hatással lett volna rám, akiért rajongtam volna. Két szívbéli barátom volt. Az egyik magyar-francia szakos volt, a másik magyar-német szakos. Sajnos, mind a ketten évek óta betegséggel küszködnek. Barátom volt még egy társam, akivel már a Fazekas Mihály Gimnáziumban osztálytársak voltunk, később itt tanított az egyetemen, Csapó tanár úrként ismerték az angol tanszéken. Vele a mai napig tart a barátság.
 
Tanárként mennyire látja másnak a diákok életét?

Pedagógusoktól többször hallottam, hogy ma már nem olyan nagy öröm tanítani. Azt gondolom, hogy ez a kijelentés ebben a formában nem állja meg a helyét. Ahogy minden korszakban, így ma is le kell kötni a diák figyelmét. Ha a diák nem figyel, abban a tanár is ludas. Engem nem zavar, ha összebújnak a szerelmes fiatalok a padban. Mindig is dinamikus fickó voltam, prűd egyáltalán nem vagyok. De az meglepő számomra, hogy sok diák nyíltan cigarettázik az iskola előtt. Olyan helyen lakom, ahol három iskola is van. Olykor gyermekkorú párokat is látok „szerelmeskedni”, holott talán még be sem töltötték tizennegyedik évüket. Az is furcsa számomra, ahogy egyes diáklányok ki vannak pingálva. A mi időnkben a diákoknak egyenruhájuk volt, persze nem azt mondom, hogy ezt vissza kellene állítani, de sokan vannak, akik túlzásba esnek a divat terén. Liberális típusú tanár voltam, nem vaskalapos, de bizonyos dolgokat én is túlzásnak tartok. Van egy általános fellazulás, ami az egész társadalomra jellemző. Ebben törvényszerűség is van, mert ez visszahatás arra, ahogyan a mi anyáink és apáink nemzedékét valláserkölcsi alapon nevelték. Illetve a szocialista nevelés érdekes módon szidta a valláserkölcsi elveket, miközben ugyanúgy prűd volt. Emberek vagyunk, az embert meghatározza az is, hogy mennyire tud elszabadulni az ösztönöktől. Ma már más időket élünk és az emberek is mások. Hegel mondott valami ilyet: „Amit nem lehet megakadályozni, azt legjobb támogatni.” Nincs filozófiám a mai diákokról. Túlzásnak találom ezt az elektronizált világot, mert ez a személyes kapcsolatokat és az érdeklődést sorvasztja el.
 
A sport is fontos szerepet töltött be az életében. 1969-től 1972-ig nemcsak az Egyetemi Élet főszerkesztőjeként tevékenykedett, hanem az egyetemi focicsapat büszke tagjának mondhatta magát. Hogyan emlékszik vissza a csapatra, a meccsekre, a csapattagokra, hogyan ünnepeltek meg egy-egy győzelmet?
 
Abban az időben a magyar sport már korántsem állt azon a szinten, mint az 1950-es, 1960-as években. Például 1952-ben tizenhat aranyérmet nyertünk az Olimpián, volt egy világverő futballcsapatunk, de más sportágakban is kiválóak voltak a magyarok. Én is a sportőrület hatása alá kerültem, heti kétszer kézilabdatréningre és kétszer futballtréningre jártam. Szombatonként volt a kézilabda meccs, vasárnaponként a futballmeccs. Minden emberben benne van a vetélkedő hajlam. Akkor is voltak ügyes fiatalok, akik nagyon jól futballoztak, de el kellet dönteniük, hogy továbbtanulnak, vagy a sportot választják. A futball világát illetően esemény volt a magyar válogatott minden szereplése, a helyi csapat, a DVSC egy-egy mérkőzései az országos nagy csapatok, a Ferencváros, az Újpest meccsei. A mi kis egyetemi csapatunkban is voltak olyanok, akik ügyesen bántak a labdával. Nemcsak Debrecenben, hanem Tiszacsegén és Miskolcon is játszottunk. Ez az egyetemközi ismerkedésnek is kitűnő lehetősége volt. A már említett Dankó Pista is rúgta a labdát, kapusként is megállta a helyét.  Én a Napló csapatában tovább folytattam volna a játékot, de sajnos hamar feloszlott a csapat. Szűcs Jóska, Turi Gábor is jó focista volt, óriási meccseket vívtunk. TTK-s is volt közöttünk, Görömbölyi Laci volt a legjobb, ő például fizikus volt. Jómagam nem voltam idétlen, de nem tartoztam a legjobbak közé.  Többször a Vígadóban fejeződött be egy-egy ilyen meccs, egy jópofa sör mellett, ami egyben szakmai megbeszélést is jelentett. Igaz néha kiabálásba torkollott az értékelés, mert ha kikapott a csapat, akkor valakit hibáztatni illett. Konkrét emlékezetes meccset nem tudok felidézni. Volt olyan is, hogy győztünk, meg persze vesztettünk is. De nagyobb karriert senki nem futott be a foci világában. A fiúk megszerezték a diplomájukat, többen újságírók lettek, tanárok vagy kutatók.
 
Mennyire tartja a kapcsolatot az egykori csapattársaival?

Nem tartom a kapcsolatot rendszeresen senkivel. Legtöbbször Szűcs Jóskával találkozom, hiszen kertszomszédok vagyunk, illetve ha bemegyek a Napló szerkesztőségébe.  Rajta kívül Turi Gáborral szoktam néha találkozni a színházban, másokkal csak véletlenül futunk össze. Egyébként néhányan elköltöztek, már nem Debrecenben élnek.   
 
Mit gondol a mai magyar focicsapatokról?
 
Fel vagyok háborodva, ahogy a média mentegeti a magyar futballt. Illyés Gyulának van egy híres sora: „Növeli, ki elfödi a bajt”. Ezzel a fordulattal tudnám legjobban jellemezni, ami Magyarországon zajlik. Húsz éve nem tudunk bejutni komoly nemzetközi tornába, most megint nem fogunk kijutni Brazíliába.  Van egy nemzetközi élvonal, aztán egy alatta lévő szint, ami még mindig jónak mondható, van egy középszint, mi pedig ez alatt vagyunk, mögöttünk már csak a törpeállamok csapatai állnak. Ebből a pozícióból nem vagyunk képesek kitörni. A másik dolog, amit problémának tartok, hogy a magyar válogatott és egyes futballcsapatok mérkőzésein a közönség tagjai nem európai módon viselkednek, és a sajtó úgy tesz, mintha nem tudna róla, sőt leplezni próbálja.  
 
Végezetül visszatérve a munkásságához, milyen tervei vannak még a jövőre nézve?
 
Továbbra is az irodalom világával szeretnék foglalkozni. Jelenleg a nyíregyházi Szabolcs-Szatmári Szemle számára írok tanulmányt, amelynek témája Bessenyei György alakja a magyar szépirodalomban. E tanulmányon túl, egy könyvem megjelenés alatt van, amire megkaptam az önkormányzattól a támogatást. A címe „Hajdú Bihar megye irodalmi adattára”. Dolgozom egy másik kisebb könyvecskén is, ami Holló László festőművész debreceni tevékenységéről fog szólni, illetve az elmúlt esztendőben megjelent irodalmi tanulmányaimat szeretném jövőre kiadni egy átfogó gyűjtemény keretében. Erre egy kiadótól ígéretet is kaptam. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a feleségem és a fiaim is minden helyzetben mellettem álltak, támogattak. Úgy gondolom ez a jövőben sem lesz másként, ez pedig nagyon sok energiát ad ahhoz, hogy folytassam a munkát.