Dr. Papp Imre
(1948-2015)

Gyógyíthatatlan betegségben elhunyt dr. Papp Imre egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem Egyetemes Történeti Tanszékének professzora, korábbi tanszékvezetője, a Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola vezetője, a Bölcsészettudományi Kar volt dékánhelyettese, a Történelmi Intézet volt igazgatóhelyettese, az MTA doktora, a Klió c. folyóirat főszerkesztője, számos tudományos testület, köztük az MTA Történettudományi Bizottsága volt és jelenlegi tagja, az itthon és külföldön is elismert és megbecsült történész.

Papp Imre írt ugyan a magyar reformkorral kapcsolatos tanulmányokat is, elsősorban azonban a francia agrártörténet és társadalomtörténet kutatójaként ismerték. Kiváló alkotó volt egy olyan tudományterületen, az egyetemes történetben, amelyet nem sokan művelnek Magyarországon. Tanítványai nem véletlenül nevezték „a francia história magyarországi nagykövetének.” Kötetei jelentek meg a „napkirályról,” (A napkirály XIV. Lajos) a kora középkori Európa legnagyobb uralkodójáról (Nagy Károly élete és kora), a 19. századi francia mezőgazdaságról (A francia mezőgazdaság a 19. században), és a forradalom előtti francia nemességről (A francia nemesi társadalom a XVIII. században). A francia agrárvilág és társadalom legjobb hazai szakértője volt. A történeti szintézis és az analízis egyaránt megtalálható életművében. Mintha a nagy francia gondolkodó Pascal útmutatását követte volna, aki szerint „lehetetlen a részeket az egész nélkül megismerni, és nem ismerjük az egészet addig, míg minden részt egyenként meg nem ismertünk.” Sokat tett annak érdekében, hogy a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete és a Clermont-Ferrandi Blaise Pascal Egyetem között ma is élő és gyümölcsöző kapcsolat alakult ki.

Fontos, meghatározó fejezeteket írt a Gunst Péter által szerkesztett Európa történetben, a Poór János szerkesztette kora újkori összefoglalásban, valamint a Történelmi Intézet által kiadott három kötetes Európa történetben is. Több tucat tanulmányban elemezte a hagyományos és az átalakuló francia mezőgazdaság helyzetét, az európai jelentőségű francia bortermelést, a francia forradalom és az agrárkapitalizmus összefüggéseit, a francia forradalom eszméinek magyarországi jelentkezését, a francia mezőgazdaság szerkezeti változásait a 19. században, a tragikus sorsú kémikus, Lavoisier elemzését Franciaország és Párizs élelmiszerfogyasztásáról, vagy az Európára is nagy hatást gyakorló Chaptal franciaországi termékbecslését. Példamutatóan kapcsolta össze agrártörténeti tanulmányaiban a termelés és fogyasztás folyamatát, de a demográfiai változásoknak a termelésre és fogyasztásra gyakorolt hatását is. Társadalomtörténeti vizsgálódásaiban a forradalom előtti és a forradalom utáni nemesség elemzésében jól ismerte fel a régi és új magatartásformák keveredését, az urasági jogok jelentéktelenné válását már a forradalom előtti évtizedekben. Nagyon alaposan tárta fel a rendelkezésünkre álló tényeket, de igen alaposan elemezte is ezeket, kihasználva az összehasonlító történetkutatás lehetőségeit. Maradéktalanul megfelelt Saint-Simon kívánalmának, hogy „nem elég kutatni a tényeket, szükség van elmélkedni a tényeken.”

A kiváló tudós mellett mindannyiunk számára hiányozni fog Papp Imre az ember. Kötelességtudatával mindnyájunk példaképe lehetett. Alig három héttel halála előtt, amikor már biztosan tudta, hogy nagyon közel van az elmúlás, még eljött velünk Budapestre egy akadémiai doktori védésre, ahol bizottsági tag volt, nehogy nélküle elmaradjon az ülés és fiatal kollégája késedelmet szenvedjen e fontos cím megszerzésében. Szerénysége, kapcsolatteremtő ereje miatt nemcsak munkatársai, de hallgatói számára is olyan embernek mutatkozott, akiből egy elembertelenedett világban is áradt a szeretet, a humánum. Munkaszeretete, betegsége idején is íróasztala mellé szólította, órákat dolgozott konok elszántsággal, élni akarással. Hallgatói, mind a graduális, mind a postgraduális képzésben csodálták teherbíró képességét, széleskörű tájékozottságát, segítőkészségét. Büszkeséggel tölt el, hogy nemcsak tanítványomnak és munkatársamnak, de barátomnak is tekinthettem. Családja, felesége, gyermekei, unokái gyászában nemcsak a Debreceni Egyetem munkatársai, de a történész szakma sok-sok képviselője is osztozik, azzal meggyőződéssel, hogy halálával nem múlik el az a hatás, amit tudományos művei gyakoroltak a történetírás fejlődésére, de azok, akik ismerték, emberségének is örökösei lesznek. Temetése, kívánságának megfelelően, szűk családi körben október 15-én lesz a Köztemetőben.

Orosz István
akadémikus, professor emeritus

Kotormán Mihály
(1947-2015)

Kotormán Mihály a „Kiskossuth” nyugdíjasa, volt igazgató helyettese 1947. február 7-én született Battonyán, szülei második gyermekeként. Általános iskolai és gimnáziumi tanulmányait Battonyán végezte, itt érettségizett 1965-ben. Nem a fizika volt a legkedvesebb tantárgya az általános iskolában és a gimnáziumban, más tantárgyak iránt sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított. Érettségi után mégis fizikából felvételizett a Kossuth Lajos Tudományegyetemre. 1970-ben a Természettudományi Karon matematika-fizika szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett.

Ötödévesként a Tóth Árpád Gimnáziumban óraadó tanárként matematikát tanított, majd a végzés után a KLTE Gyakorló Általános Iskolájában helyezkedett el. Itt kezdettől fogva az aktuális céloknak megfelelő (rádiós, eszközkészítő és javító, szaktárgyi és komplex természettudományi) szakköröket alakított ki. Hamarosan vezetőtanár, majd 1976-ban munkaközösség-vezető lett. 1980 és 1991 között igazgató-helyettesként dolgozott, ám erről a megbízatásáról lemondott, mert úgy érezte, hogy a pedagógiai munkától sok energiát vesz el. Általános iskolai munkája mellett tanított a dolgozók gimnáziumában, illetve szakközépiskolában is.

Tanítványai minden évben eredményesen szerepeltek a szaktárgyi versenyeken, azt viszont sajnálta, hogy az ilyen jellegű megmérettetésre tantárgyából, a fizikából kevés lehetőség nyílt, hiszen mindössze az Öveges-versenyen és a nyíregyházi székhelyű Jedlik Ányos-versenyen vehettek részt. Ő vezette a legtöbb döntőbe jutott diákkal rendelkező tanárok listáját: az Öveges József Fizikaverseny döntőin 11 tanulója vett részt, 1996 és 1999 között hét tanulója jutott el a tatai döntőre, közülük egy második díjat nyert - egyébként többek között ő is javasolta 2000-ben az ERICSSON díjra, melyet abban az évben meg is kapott. A megyei döntők sorában volt olyan év, amikor az első hat helyen kizárólag az ő diákjai szerepeltek. A diákok később, középiskolás korukban is nagyon jól szerepeltek a versenyeken, négy diákja fizikai diákolimpián is részt vett.

Büszke volt arra is, hogy sikerült tanítványaival megszerettetni a fizikát, hiszen ez az alapja minden további munkának. Sokszor hangsúlyozta, hogy „Fizika a világ, s fizikus benne minden ember”. Bár, mint mondta, kicsit sajnálja őket, hiszen ha a fizikát választják további tanulmányaik tárgyául, itthon nem várja őket nagy megbecsülés és perspektíva. Megpróbálta következetesen, módszeresen eljuttatni őket a fizika megértéséhez, kialakítani bennük a természettudományos gondolkodást, mindezt humorral-szigorral és rengeteg szeretettel. Pedagógusként nevelni is igyekezett tanítványait. Diákjait igyekezett rengeteg érdekes helyre elvinni, ahol nem tankönyvből, hanem a tapasztalás módszereivel bővíthették tudásukat. Terve volt egy olyan játszóház létrehozása, ahol rendhagyó fizikaóra jellegű foglalkozások tarthatók. Így alapították meg Dr. Nagy Mihállyal és több lelkes fizikatanárral a „Varázskuckót”, ami több mint 12 évig működött. Nyugdíjas éveiben aktívan részt vett a Hatvani István fizikaverseny szervezésében.

Tekintélye volt, ami nem tanulható, nem erőszakolható ki, nem függ az ember külső megjelenésétől, hangerejétől, hatalmától, hanem az egyéniségében rejlik. Belőle sugárzott. Őszintén tisztelték őt tanítványai, a szülők, a pedagógustársak egyaránt. Megmagyarázhatatlan nyugalom, csendes derű vette körül, a közelében biztonságban érezhette magát az ember. Igazságosság és minden ember felé egyaránt megnyilvánuló segítőkészség jellemezte. Véleményét soha nem erőszakolta másokra. Észrevételei, tanácsai mögött nagy szakmai tudás, pedagógiai tapasztalat és emberi bölcsesség húzódott – ezért volt hiteles minden megnyilvánulása. Eredményei magukért beszélnek.

Példamutató munkájával, szorgalmával, segítőkész hozzáállásával, példás családi életével sokak szeretetét, barátságát vívta ki. Emlékét számtalan fénykép őrzi, melyeket nézve elszoruló szívvel gondolunk rá. Egész életét a tanításnak, tanítványainak, a fizikának szentelte, ebben mindig biztos hátteret jelentett szerető családja, felesége, fia és lánya, valamint hat unokája.

Emlékét örökre megőrizzük.

Díjai, kitüntetései:
- 1982- ben a Művelődési Miniszter az eredményes munkájáért dicséretben részesítette.
- 1988-ban a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa „Kiváló Munkáért” kitüntető jelvényt adományozott.
- 1999-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetem rektora a tartósan magas színvonalú munkáját Főtanácsosi címmel ismerte el.
- Elhivatott munkájával hozzájárult tanítványai kiváló eredményéhez, sikeréhez. Fáradozásával, tantárgya iránti elkötelezettségével segítette a hazai oktatás ügyét, emelte annak tekintélyét. Ennek elismeréseként „ERICSSON a matematika és fizika tehetségeinek gondozásáért” díjban részesült 2000-ben.
- 2002-ben az Eötvös Loránd Fizika Társulat az oktatómunka területén elért kiemelkedő eredmények elismeréseként Mikola Sándor – díjban részesítette.
- 2007-ben a Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztere „Pedagógus szolgálati emlékérem” kitüntetéssel díjazta.

Prof. Dr. Borsos János
(1936-2015)

Borsos János egytemi tanár, professor emeritus, a tudós, a kutató, a tudományszervező, doktori iskola alapító tagja, hallgatók tudományos vezetője, a Debreceni Akadémiai Bizottság volt főtitkára, az Agrárkutató Intézmények Országos Szövetségének elnöke, a Dohány Terméktanács korábbi titkára, a Dohánykutató és Minőségfejlesztő Intézet főigazgatója, a Magyar Dohányújság egykori felelős szerkesztője. Még felsorolni is sok, mennyi funkciót töltött be Borsos professzor úr aktív és nyugdíjas életútja során. Ugyanakkor a magas beosztások, az elvállalt feladatok mellett a szó nemes értelmében ember tudott maradni. Közvetlensége, rugalmassága, kiemelkedő munkabírása és emberszeretete  a fiatal tudós korosztály elismerését is kivívta. Egyénisége példamutató volt - és kell, hogy legyen - mindnyájunk számára.

Az ősz hajú, tekintélyt parancsoló, mindig elegáns Borsos professzor már megjelenésével is bizalmat és tiszteletet keltett. A szűkebben vett szakmai érdeklődésén túl az értelmiségi lét szinte minden ágában tájékozott volt. Bölcs ember - mondták, hiszen míves tudását, amelyet megszerzett vagy mestereitől megkapott, mindig igyekezett átadni tanítványainak, szűkebb vagy tágabb közösségének. Választékos előadásmódjával, lényeglátásával aktív korának a legjobb előadói között tartották számon. Az  innovatív ötletek generálása, befogadása és a múlt értékeinek elismerése egyaránt jellemezte személyiségét. Tisztelettel emlékezett meg nemrég, utolsó könyvei egyikében, a legnagyobb tanítómesteréréről - Kádár Béláról -, miközben a doktori iskola utóbbi húsz évének 100 értekezését rendszerezte, csokorba szedve azok új és újszerű, innovatív eredményeit, a gyakorlati életnek átadható tapasztalatokat.

Borsos János az innovációnak szentelte élete nagy részét. Munkája 1962-től kötődött a kutatásokhoz, illetve kisebb kitérőkkel a Debreceni Egyetemhez. Itt szerzett diplomát 1960-ban, majd kétéves gimnáziumi oktató tevékenységét  követően a Debreceni Agrártudományi Egyetem Karcagi Kutató Intézetében lett tudományos osztályvezető, majd intézeti igazgató. Innen lépett főtisztviselői pályára, és négy évig irányította az agrárinnovációt a Mezőgazdasági Minisztérium Szakoktatási és Kutatási Főosztályának helyettes vezetőjeként. Visszatérve Debrecenbe a Dohánykutató és Minőségfejlesztő Intézet főigazgatói tisztségét töltötte be, másodállásban pedig a Kertészeti Egyetem tanára  volt.

A Debreceni Egyetemen 1997-től dolgozott professzori beosztásban. Nyugdíjba vonulása nem jelentette pezsgő életének lanyhulását, mint professor emeritus egészen mostanáig fáradhatatlan és aktív életet élt. Doktori hallgatókat irányított, könyveket írt és szekesztett. Tudományos munkássága a dohánytermesztés ökonómiai kérdései köré összpontosult. 1967-ben egyetemi doktori, 1973-ban kanditátusi fokozatot szerzett, majd 1986-ban  elnyerte az MTA tudomány doktora címet. Széleskörű tudományos és szakmai, közéleti tevékenységet végzett egészen haláláig. Munkásságát számos állami és szakmai testület ismerte el: tulajdonosa a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Kereszt kitüntetésének, a Zsigmond Elek Emlékéremnek, a Kovács Béla-díjnak, a Lónyai Menyhért emlékéremnek. Megkapta a Debreceni Akadémiai Bizottság emlékplakettjét, az Agrárkamarai emlékérmet, a Magyar Agrárkamara Jubileumi emlékdíját; tudományos nevelő munkája elismeréseként a Pro Scientiis Agricultura díjat, továbbá, amire nagyon büszke volt, anyaintézményétől a Dr. Kádár Béla-díjat vehetett át.

Bosros János professzor, az örök innovatív gondolkodó az agrárökonómia elismert művelőjévé vált gazdag életútja során.   Az agrárökonómia „parttalan” diszciplínájában – ahogy ő mondta – mégis csak partot ért, mégpedig a dohányvertikummal kapcsolatos kutatási eredményeivel. Könyvei szellemi forrásai lettek a szakmának, végzett doktoranduszai pedig zálogai eszmeisége továbbvitelének.

Életének utolsó szakaszában is megnyilvánult a jobbítás igénye, a fel nem tárt problémák tudományos alapokon való megközelítésének szükségessége. Ezelőtt tíz évvel kezdeményezte a „Társadalmi asszimetriák jellemzői és azok közgazdasági kezelhetősége” című kutatási programot. Mint ahogy erről a 2013-ban megjelent könyvében írt, nem sok sikerrel. Idézem: „A kezdeményezésem mint doktori iskola program került elfogadásra, valójában nem kapott támogatást a társadalomtudományok doktori iskolák körében, mert ez átlépte a tudományágak határait, s egyetemleges integrációt igényelt”.  Bár a professzor úr idejében felfedezte az égető társadalmi problémák megoldásának szükségességét, de már nem volt arra elég ereje, hogy a tudományági határokat átlépve szövetségeseket állítson maga mellé.  

A kedves és tiszteletnek örvendő nagytudású professzor úr immár nincs köztünk. Távozásával családjában, tanítványai és barátai körében űrt hagyott maga után, melynek betöltése lehetetlen. A szakmai közösség, amelyet oly nagy odaadással, hozzáértéssel és szeretettel vezetett, most fogja csak igazán megérteni, mekkora értéket vesztett a professzor úr örök nyugovóra térésével.
Emlékét kegyelettel megőrizzük.

Nábrádi András, egyetemi tanár


Forrás: unideb.hu

Patonay Tamás
(1952-2015)

Tanítványai között legendás volt humora, közvetlen stílusa. Emberszeretete, rugalmassága, nagy munkabírása miatt megbecsülésnek örvendett. Gyakorlatias gondolkodásmódja a legváratlanabb problémák megoldásában is segítségére volt, és szép, elegáns megoldásokat eredményezett nemcsak a szerves kémiában, hanem számos egyéb tevékenységében is. Nagyon szeretett spatulát ragadni, és kiszakadva az adminisztratív teendők véget nem érő papírhegyei közül odaadással művelte az általa oly nagyra becsült szintetikus kémiát. Rendkívül jó felkészültsége mellett igazán hamar megfertőzte tanítványait is a szakma szeretetével. Őszinte vonzódása a természethez és a természetjáráshoz példaértékű, egész életében szerette és tisztelte a hegyeket. Ezt a szeretetét, a hegyre menés izgalmát is teljes szívéből megosztotta barátaival, sok tanítványára is átörökítette. Minden tudását átadta úgy, ahogyan azt ő is kapta mestereitől. Nevelt, tanított a szó igaz értelmében, ugyanakkor valódi csapattárs volt. Olyan ember, akire csak azt mondták: Tanár Úr. A tanszéki kollektíva vezetőjeként bölcsességével, tapasztalatával folytatta elődei értékes munkáját.

Patonay Tamás nemzetközileg elismert alapkutatásokat végzett a preparatív szerves kémia területén, ehhez iskolateremtő oktató-nevelő munka, valamint áldozatkész tudományszervező közéleti tevékenység párosult. 1971-ben kezdte meg tanulmányait az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ahol 1976-ban kapott okleveles vegyész diplomát. 1973-ban néhai Bognár Rezső akadémikus kutatócsoportjába, így a professzori laborba került a Szerves Kémiai Tanszéken. 1980-ban egyetemi doktori címet, 1988-ban kandidátusi, 2002-ben MTA doktori fokozatot szerzett. 2004-től a Debreceni Egyetem egyetemi tanára, 2008-tól a Szerves Kémiai Tanszék vezetője volt. A tanszék vezetésén túl a Természettudományi és Technológiai Kar több tanácsában és bizottságában vállalt feladatot, valamint dékánhelyettesként is segítette a kar munkáját. 2009-től betöltötte a Természettudományi Doktori Tanács elnöki tisztét, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Kémiai Tudományok Osztályának doktorképviselője volt. 2014-ben választották meg az MTA Szerves és Biomolekuláris Kémiai Bizottsága titkárává. Hosszabb-rövidebb tanulmányutakon a világ számos egyetemén is látogatást tett, melyekből eredményes tudományos kooperációk születtek. Ezek közül kiemelkedik a Würtzburg-i Egyetemmel 1991-98 között kialakított együttműködés, az 1993-tól az amerikai Új-Mexikói Állami Egyetem Szerves Kémiai Tanszékén (Las Cruses, USA) töltött egy év, valamint az utóbbi években a Rostock-i Egyetemmel folytatott közös kutatás.

Sikerekben, eredményekben gazdag életpályáját számos kitüntetéssel ismerték el: Felsőoktatási Tanulmányi Érdemérem (1977), Kiváló Munkáért (1986), FUNDP Ösztöndíj (1996), Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1998), Novicardin-díj (2006), Akadémiai-díj (2015).

Az elmúlt négy évtized alatt széleskörű szerves kémiai oktató munkát végzett, és folyamatosan készített egyetemi jegyzeteket. Vezetésével több PhD értekezés készült, számos diplomamunka, szakdolgozat mellett. Mindig támogatta a hallgatók tudományos diákköri munkáját, mellyel lehetőséget nyitott a kutatás élményének, szépségének megismerésére, továbbadására. Nemcsak a legfiatalabb növendékei számára, de a felnőtté lett egykori tanítványoknak is képes volt útravalóval szolgálni, mindig tartogatott egy-két jó szót a hozzá bekopogtató kollégáknak.

Tanár Úr most elment, de a hegyek várnak rá… Távozásával családjában, tanítványai, barátai, a Debreceni Egyetem oktatói és dolgozói körében, valamint a szerves kémiai társadalomban nagy űrt hagyott maga után. Emlékét megőrizzük.


Forrás: unideb.hu