Halottak napi istentisztelet

„Enyhítsd szívem szorongását” (Zsolt 25,17a) Halottak napi megemlékezés az Egyetemi Templomban 2013-ban is megrendezésre került az éves halottak napi ökumenikus gyászistentisztelet az egyetem elhunyt diákjai, tanárai, dolgozói emlékére. Tizenhét egykori tanárra és három dolgozóra emlékeztek az Egyetemi Templomban összegyűlt hozzátartozók, kollégák, kari képviselők.

A gyertyagyújtási ceremóniát megelőzően Püski Dániel református egyetemi lelkész köszöntötte a gyászolókat, majd Arany Barbara református egyetemi lelkész tartotta meg halottak napi prédikációját. „Bizonyára van, aki mint egy istentiszteleten van jelen, s várja Isten vigasztalását, és talán olyan is van, akinek idegen ez a hely, idegen a berendezés, idegen sok-sok szófordulat. Nem baj, az a fő, hogy együtt vagyunk. Akinek a csend segít, találja meg a csendet; akinek a zene, halljon vigasztaló zenét, s akinek a Biblia szava, az úgy hallgassa, mint Isten igéjét. Emlékezzünk és gyászoljunk!”, mondta a lelkész.

A prédikációt követően valamennyi elhunyt neve felolvasásra került, mindegyikük emlékére és a jelenlevők vigasztalására elhangzott egy bibliai ige, és egy-egy mécses is meggyújtásra került. A bensőséges ceremónia végén Balázs Viktória evangélikus egyetemi lelkész áldotta meg a jelenlevőket, majd az este közös Miatyánkkal fejeződött be.

Kovács Dorottya
 
 
Dr. Bartha Elek rektorhelyettes úr gyászistentiszteleten elhangzott emlékbeszéde:
 
Tisztelt  Egybegyűltek!

Egyetemünk szép és méltó hagyománya, hogy minden esztendőben november elején, a halottak napja táján megemlékezünk azokról, akik az előző évben távoztak közülünk. Ezzel a hagyománnyal egy szélesebb kultúrkörnek a legrégebbi idők óta fennálló gyakorlatát követjük. Európa nyugati felén és a nyugati kereszténységhez tartozó népek körében több mint egy évezredre vezethető vissza a novemberi halotti ünnep és emlékezés. Az a gyakorlat azonban, hogy bizonyos időközönként megemlékezünk elődeinkről, ennél szélesebb körű: az egyetemes emberiség körében nem egy, hanem több évezred óta követett szokás. 

A mai napon is a gyász, az elmúlás, a veszteség hozott itt össze bennünket. A gyász, a veszteség érzését és tudatát minden alkalommal átéljük, amikor azokra gondolunk, akik hozzá tartoztak életünkhöz, de már nem lehetnek velünk: szeretteinkre, hozzátartozóinkra, barátainkra, munkatársainkra. Felidézzük emléküket, képek villannak be abból az időből, amikor még itt voltak közöttünk.

Halottaink ebben az évben oktatók és kutató kollégák, professzorok, docensek, tudományos munkakörben dolgozók, nem oktató munkatársak. Aktívok és nyugdíjasok, akik életük munkáját az egyetemnek szentelték. Róluk az elmúlt percekben név szerint, az emlékükre meggyújtott mécsesekkel emlékeztünk meg.

Egy máramaros megyei kis faluban van egy temető, amit színes, naiv módon festett fejfái miatt vidám temetőként szoktak emlegetni.  A fejfákra a helyi művész – nem feltétlenül a vidámság jegyében – az elhunytak mindennapi életével, a helyi közösségben betöltött szerepükkel kapcsolatos jeleneteket festett. Egy közösség emlékképei ezek, amelyek tükrözik, hogy mit jelentett az eltávozott a hátramaradottaknak. A képeken a mindenki által legfontosabbnak tartott mozzanatok szerepelnek: a család és a munka. Mi is őrzünk ilyen emlékképeket azokról, akikről most megemlékezünk. Emberi gesztusaikról, szokásaikról, munkájukról egyaránt.

Egyetemünk főépületében, a Díszudvar fölött ma már nem élő jeles személyiségek neveit olvashatjuk. Állandóak a találgatások, hogy ki kerül az elődeink bölcsessége folytán üresen hagyott két helyre.  Van azonban egy másik, egy ennél jóval hosszabb névsor is: kollégák, barátok, pályatársak nevei, akikkel együtt dolgoztunk, akikkel megosztottuk hétköznapjainkat. Az architektúra itt már nem szab határt. Ebbe a másik névsorba évről évre újabb nevek kerülnek, akik minden esztendőben pótolhatatlan veszteséget jelentenek számunkra. Nem azért pótolhatatlanok, mert hogy nem lesz, aki munkakörüket betöltse, munkájukat továbbvigye, az általuk elért eredményeket továbbfejlessze, vagy az intézmény, az egyetem működtetésének feladatait elvégezze. Személyük a közös veszteség, az ő emberi valójukat veszítettük el.

A professzor, a tanár, a tudós kutató, a hivatalvezető, az oktatásszervező, az előadó – ők az idei év halottai. Életüknek része volt az egyetem, mint ahogyan egyetemünk minden elemében benne van az ő munkájuk is. Karok, intézetek, klinikák, tanszékek munkatársai őrzik emlékezetüket.
Nem csupán a közös gyász hordozói vagyunk, akik itt most összegyűltünk, azokkal együtt, akik nem tudtak eljönni. Örökösök is vagyunk, azzal az örökségbe kapott feladattal, hogy továbbvigyük munkájukat, fáradozásaikat. Vigyük véghez, amit ők már nem tudtak, folytassuk ott, ahonnan ők már nem folytathatták.

Ez az alkalom, ez az istentisztelet már nem a búcsú, hanem az emlékezés. Alkalom arra, hogy gondolatban felidézzük a közös emlékeket, azokkal, akikkel ebben az életben már nem találkozhatunk.
Gondoljunk most rájuk, abban a reményben, hogy sorsuk, amely már általunk beláthatatlan dimenzióban folytatódik, hitük és meggyőződésük szerint megnyugvás legyen, a mi számunkra pedig adjon kiengesztelődést azzal, ami minden ember számára elkerülhetetlen.