Ma 2025. szeptember 06. szombat van, Zakariás névnapja

Főoldal » Rendszerváltó diákévekVissza az előző oldalra

2014.11.25. 09:47 | Utoljára módosítva: 2014.11.25. 10:03

A magyar-osztrák határnyitás 25. évfordulója alkalmából nagyszabású programsorozatot szervezett a Debreceni Egyetem 2014. október 15- 31. között, melynek keretén belül az Alumni Központ „Debreceni hallgató voltam 1989-ben” címmel hívta keresztasztal-beszélgetésre az egykori öregdiákokat. Broszman György pedagógussal beszélgettünk, hogyan élte meg egyetemistaként a rendszerváltozást.
 
EÉ: - Mit jelentett ’89-ben debreceni egyetemistának lenni?

- A büfében nem lehetett alkoholt kapni, de hogyha az ember ismerte a megfelelő kulturális kódokat és habbal kérte a kávét, akkor a büfés nénik löttyintettek egy kis rumot abba a kávéba. Viccet félretéve: a feltétlen szabadságot jelentette, nagy tudású professzorokat, mint Gorilovics Tivadar, L. Nagy Zsuzsa, Kövér György vagy Veliky János.
Akkoriban aktívan politizáltak a hallgatók, nem voltak tabu témák, nem voltak meg nem kérdőjelezett értékek, és barátságok még nem mehettek rá arra, melyik pártra szavazol. Mindenről informáltak voltunk, mert rengeteget beszélgettünk. Persze mindezt a kontextus hívta életre: szürke volt Magyarország, én magam Miskolcon nőttem fel, és ebből a jellegtelen, egyhangú acélvárosból érkezvén, amit megtalálhattam Debrecenben, az az emberi kapcsolatok melegsége. Francia szakos voltam, összesen csak kilencen jártunk az évfolyamra, és akikkel megtaláltam a közös hangot, azokkal napokig, hetekig tudtunk füstös kocsmákban világmegváltó terveket szövögetni.
 
EÉ: - Jávor András rektorhelyettes úr nyitókérdése az volt, elhozta-e a rendszerváltás azt, amit vártunk? Ön szerint mit hozott? Mi a legmeghatározóbb élménye ezen évek alatt?

- A többpártrendszert mindenképp. Szemléletesen mutathatja a változást, hogy az Egyetemi Élet címlapján még az események után 5 évvel is a „Több Párt” felirattal átcímkézett sörösüvegekkel illusztrálták az alkoholizmus problémáját taglaló vezércikket. Legmeghatározóbb élményem a Jászi Oszkár Köri tagság, ami a szellemi szabadság fórumaként működött, szerteágazó vélemények sokaságával. A JOK 1985 októberében alakult az egyetemen, kezdetben a szaktudományos jellege dominált, majd a ’89-es tavaszi diákrektor-választás eseményeit követően (melyen Több Párt néven indultunk) kirajzolódott a közösség politikai és kulturális jelentősége. Nem intellektuális kör volt, inkább baráti társaság, egy szoros szellemi közösség. Tájékozódni, tanulni akartunk arról, ami körülöttünk történik, de elfedik előlünk, előadókat hívtunk meg, sokszor tiltólistán levőket. Így nem ért felkészületlenül a rendszerváltás.
 
EÉ: - Középiskolai tanár Pásztón. Hogyan látja, a mai diákok miként kapcsolódnak be közéleti diskurzusokba?

- Mára átalakultak a kommunikációs csatornák, és ezzel a tartalmak is átíródnak. A virtuális terekben szükségszerűen csak személytelenebb kapcsolatok jöhetnek létre. Nem véletlen hangzott el a kerekasztal-beszélgetésen az a vicc, hogy ha ma lenne egy rendszerváltás, arról mindenki csak Facebook-on szerezne tudomást. Nehéz kimozdítani a diákokat a komfortzónájukból. Kérdeztem egyszer tőlük, stoppolt-e már valaki? Tudniillik, egy hallgatótársam, Sarankó Márta bejárta egykor Európát egy gázszámlával. Létezett akkor az úgynevezett Inter-Rail jegy, ami egy hónapig korlátlan számú utazást tett lehetővé, de nagyon drága volt. Márti a füzetforma jegy két kemény borítója közé betett egy magyar gázszámlát, ugyanúgy tele rubrikákkal és számokkal, mint az eredeti: minden kalauz kilyukasztotta, vagy írt rá valamit, megjárta Hollandiát, Németországot, Franciaországot és Belgiumot.
Nem feltétlenül baj ma ez a változás, ugyanúgy működhet a közéleti témák aktív fórumaként egy online közösség is. Viszont tendencia a generációk közötti szakadék elmélyülése. A diákjaim csupafül hallgatják, amikor a rendszerváltás időszakáról mesélek nekik, elképesztő tudásvágy hajtja őket: szeretik a régi történeteket a Trabantról, a gulyáskommunizmusról, mosolyognak a reklámokon, plakátokon, de a szüleik alig beszélgetnek velük erről a korról. A kortárs történelem nincs még kanonizálva, de a kódok működnek, így az edukáció és az emlékezet közvetítése is. A családnak és az oktatásnak egyaránt feladata, hogy kinevelje saját gondolkodó nemzedékét, akik képesek véleményformálásra, ezzel egyben saját környezetük megjobbítására.