A Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Karán 1976-ban végzett okleveles matematikusként. 1980-ban egyetemi doktori címet, 1991-ben kandidátusi minősítést szerzett, 2003-ban habilitált. Végzés után az egyetem Számoló Központjában volt először tudományos segédmunkatárs, majd 1988-tól annak vezetőhelyettese, később egy évig vezetője. Ezt követően egyetemi adjunktus, majd 1992-től egyetemi docens a KLTE Matematikai és Informatikai Intézetében. 1992-től 1999-ig a Matematikai és Informatikai Intézet Informatikai Részlegének vezetője, 1994-től igazgatóhelyettese. Ugyanez évtől az általa létrehozott Információ Technológia Tanszék vezetője. 2004 és 2011 között a Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar dékánja, 2005-től 2012-ig a Gazdaságelemzés és Üzleti Informatika Tanszék vezetője. 2007-ben kapott egyetemi tanári kinevezést.

Dr. Balogh Tiborné (sz. Kelemen Ilona) a Kossuth Egyetem Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékén dolgozott 40 évig. 20 éves hallgatóként nyert demonstrátori kinevezést a frissen szerzett tanszékre 1950-ben, majd 1953-ban szerzett kémia-fizika szakos tanári diplomájával tanársegéd lett. 1961-ben doktorált, kutatási területe a kromatográfia volt. 1962-től adjunktusként dolgozott tovább. Tanított általános, szervetlen és analitikai kémiát, kémiatörténetet és szakmódszertant. Négy évfolyamnak volt évfolyamfelelős tanára, hallgatói életre szólóan kötődtek hozzá. 1990-ben vonult nyugdíjba.

Az egyetemi közéletbe hallgatóként kapcsolódott be, először szakszervezeti aktivista, majd 1975-től 1980-ig a Természettudományi Kar szakszervezeti titkára volt. 2011-ig az egyetemi szervezet elnökeként, majd ezt követően egészen haláláig főmunkatársaként tevékenykedett. Ez idő alatt 14 rektornak volt konstruktív tárgyalópartnere. A Pedagógus Szakszervezetből 1989-ben kiváló, független FDSZ szervezésében, az új érdekvédelmi politikai kialakításában meghatározó szerepet játszott. Az országos elnökség tagja volt három cikluson át, majd nyugdíjas tagozatot vezette, és a Nyugdíjas Segélyalapítvány kuratóriumának elnökeként is tevékenykedett. Munkáját számos állami, szakszervezeti és egyetemi kitüntetés ismerte el, 2011-ben a Pro Universitate Debreceniensis Emlékérmet is megkapta.

Az életút tényszerű leírása azonban nem magyarázhatja azt az ismertséget és elismertséget, ami a fiatal tanársegédektől, dolgozóktól a legidősebb nyugdíjas professzorokig terjed, térben messze Debrecenen túl is. Dr. Balogh Tiborné elnök asszony, Ica, Ica néni okos, szívós és korrekt tárgyalópartner, a tekintélyelvűséget zsigerből elutasító érdekvédő, a munkatársaira figyelő vezető, a tagságot szolgáló szervező, a kirándulások motorjaként működő, életvidám, nyitott gondolkodású kolléga, érzékeny és hűséges barát, a gyengébbet, a bajban lévőt türelemmel meghallgató, azonnal felkaroló ember volt. Magánéletében nem kényeztette a sors, fiatalon férjét, majd fiatal fiát vesztette el, de mindig volt ereje talpra állni. Imádott kertjében dolgozva tudott igazán feltöltődni. Mindene volt a családja, gyerekei, unokái és dédunokái értették és értékelték mindenre kiterjedő figyelmét, jó teljesítményre sarkalló elvárásait, szerető gondoskodását.

Sokan érezzük úgy, hogy a világ halványabb és szegényebb lett dr. Balogh Tiborné távozásával Emlékedet, szellemi örökségedet megőrizzük! Nyugodj békében, Ica!

Debrecen, 2015. március

Száraz tények, felidézésük mégis mélyebb emlékezésre indítja a közösséget, amelyhez tartozott. Akik tanítványai, majd közvetlen munkatársai lehettünk, ismertük komoly alakját, következetes és derűs, példájával nevelő tanári habitusát, miközben lassan sejtettük meg gondosan rendben tartott, széles tudását, egyetemes érdeklődését és életszeretetét. Komolysága, műveltsége, emberismerete és mindenekelőtt a kultúra ápolásának és előbbre vitelének felvállalása megbecsülést szerzett számára a pályatársak szemében, itthon és Franciaországban. Akik pedig csak olvasták őt, azonnal felfigyeltek a gondosan kiválasztott szavak sugárzása, melyet megelőzött a láthatatlan küzdelem a nyelvvel, ahogyan kívánta ezt La Bruyére is, az éleslátásban és stílusban mintaképül  választott francia moralista.



Mondhatnánk, és igaz is volna, hogy mire elvégezte Budapesten a francia-magyar szakot és gimnáziumi tanári állást kapott Hajdúszoboszlón, kirajzolódtak alapvető intellektuális kötődései, és megvoltak jövendő szellemi életének csírái: a francia irodalomtörténet művelése lett a célja, ehhez szükségképpen a francia nyelv lehetőség szerint teljes birtokbavétel és mindezen tudás továbbadása. Mégis ez csak egyik fele az igazságnak. Az irodalom Gorilovics Tivadart mindig az ember érdekelte: az író világot megragadó pillantása és rendező elméje; a művekben színrehozott életformák, remények, magányosságok, csalódottságok; az író jelenléte és formáló ereje a társadalomban. Túlvagyunk itt a szokásos irodalomtörténeten: az eszmetörténeti vonulatokra tapintott rá a fiatal kutató, és egyre inkább az  foglalkoztatta, hogy ami a XIX-XX. századi Franciaországban megfogalmazódott haladásról, hanyatlásról, tudományról, vallásról, nemzetről, hogyan hullámzott tovább korunkig az irodalomban és a közgondolkodásban. A francia nyelvművelés századai során kidolgozott finom stiláris distinkciókat mintha rá szabták volna: mestere volt már ifjú korában a szabatos kifejezéseknek, a magyarnak és a franciának egyaránt, és szigorú kritikusa a hanyag stílusnak. Őt hallgatva, őt olvasva éreztük a nyelvet erkölccsé nemesedni. Tanárként a tudást -  azt is, amit „száraznak” vélnénk – úgy örökítette át, hogy az hasznos legyen minden körülményben  és a tanítványt emberileg gazdagítsa.

1958-ban Gorilovics Tivadar Debrecenbe került, az újra megnyíló Francia Tanszékre, amelyhez azután – kétéves párizsilektori megbízatásától eltekintve -  egész egyetemi pályafutása kötődött, a tanársegédi kinevezéstől a professzori, majd professzor emerituszi rangig. A tanszék akkori dinamikus kibontakozásáért ő is sokat tett, miközben feladatai sokasodtak, hiszen hamarosan a francia irodalomtörténet modern korszakát, négy évszázadot kellett előadóként átfognia, és 1970-től 1991-ig a tanszéket is vezette. Ő nevelte ki azokat az irodalmárokat és nyelvészeket, akikre támaszkodva a Francia Tanszéket színes, tudományosan sokfelé tekintő, baráti légkörű, országosan versenyképes közösséggé tudta formálni, egyben erőtartalékká a későbbi, mostohább körülményekkel történő szembenézésre. Ő fejlesztette a francia könyvtári állományt országosan is kiemelkedővé, miközben Magyarországon egyedülálló francia nyelvű monográfiasorozatot szerkesztett, amelynek több darabja is aratott nemzetközi sikert; és a korszak kényszerűen vállalt megkötöttségei közepette is tudott a munkatársak és a hallgatók számára gyümölcsöző kapcsolatokat építeni francia egyetemekkel és kutatókkal. Nem méltányolható eléggé az a figyelem, amellyel szellemi elődei, Gyergyai Albert és Hankiss János felé fordult; utóbbinak, aki a debreceni Francia Tanszéket alapította, konferenciát és tanulmánykötetet szentelt, bizonyítva az emlékezés és hagyományőrzés fontosságát az idősebb pályatársak olya gyakori megtagadási ellenében.

Gorilovics Tivadar fő szakterülete a modern francia regény volt; leginkább talán Roger Martin du Gard munkássága érdekelte, az ő gondolatvilágát vizsgálta bölcsészdoktori disszertációjában. Kandidátusi értekezésében panorámát nyújtott a XIX: század végének francia irodalmi irányairól és mozgalmairól, majd az összehasonlító irodalomtörténeti monográfia szép példáját adta modern európai családregények párhuzamos elemzésével. A magyar költészet franciaországi megismertetésében nem kisebb költővel működött együtt, mint Guillevic, akinek munkásságát Magyarországon is bemutatta. Irodalmi, szociológiai és pszichológiai érdeklődése végül Jean-Richard Bloch sokszínű életművéhez vezette el, amely a XX. század baloldali értelmiségének útkeresését példázta számára. Az író számos levelének és más szövegeinek közreadásával, róla írt esszéivel a Bloch –kutatás nemzetközi tekintélyű szakemberévé lett, feltéve eközben önmagának is a gyötrő kérdést: mit tegyen – tehet-e valamit – egy entellektüel a közéletben?

Láthatjuk visszatekintve, hogy a közéleti szolgálatot nem utasított el, és meggyőződéssel mondhatjuk: jól tette. Döntései az egyetemszervezés, a tantervkészítés, a tanárképzés dolgaiban mindig nehéz gyötrődésből születtek és mindig bölcs józanságról tanúskodtak, ugyanakkor sohasem vált lélektelen bürokratává. Segíteni akart és segített nehéz időkben is, miközben barátai számára a sok vele töltött termékeny óra mozaikjából feltárult a század arculata. Mert nemcsak az irodalomban volt otthon, hanem az életben is: a filológia nem a kényelmes menedéket jelentette a számára, hanem a fegyelem iskoláját; a tanári mesterséget nem unalmas receptkönyv szerint gyakorolta, hanem utat keresve a másik emberhez. Ezért lehetett mesterünk Gorilovics Tivadar: sokaknak világított.