Fájdalommal és megrendüléssel búcsúzom Havas László kollégánktól, a Debreceni Egyetem Bölcsészkarának professor emeritusától, tanárunktól, kollegánktól és barátunktól, a klasszikus antikvitás nyelveinek, történetének, kultúrájának nemzetközi hírű tudósától, bölcsészhallgatók nemzedékeinek tanító mesterétől, praeceptorától. Búcsúzom a kiváló oktatótól, az eloquens előadótól, a baráti eszmecserékre mindig derűs kedvvel vállalkozó munkatárstól, a Klasszika-Filológiai Tanszéket negyedszázadon át vezető professzortól, a Limoges-i Egyetem honoris causa doktorától, a párizsi Latin Kutatások Társaságának tudományos tanácsadójától.


És búcsúzom mély megrendüléssel az MTA Debreceni Területi Bizottságának kiemelkedő munkabírású szakbizottsági elnökétől is, a fáradhatatlan és dinamikus tudományszervezőtől, hazai és nemzetközi konferenciák egész sorának kezdeményezőjétől, szövegkiadások és kötetsorozatok szerkesztőjétől. És végül – de korántsem utolsósorban – búcsúzom kora újkoros kutatócsoportunk nevében reneszánsz-barokk ülésszakaink és doktori programjaink elmaradhatatlan résztvevőjétől, PhD-értekezések témavezetőjétől és opponensétől, ifjabb és idősebb kollegák dolgozatainak éles szemű, szigorú, de mindig udvariasan, emelkedett stílusban szóló kritikusától. Tanácsai és észrevételei nagyon fognak hiányozni a jövőben. Hiányozni mindazoknak, akik az európai civilizáció alapjairól, ókorból eredő gyökereiről, az Urbs aeterna tündöklésének és hanyatlásának történetéről, az európai kulturális megújulás jelképes emlékezethelyévé emelkedő Rómáról kívánnak mélyebb ismereteket szerezni. Havas László impozáns tudását Eötvös-kollégistaként Budapesten alapozta meg. Őrá is illenek egyik latin szakos elődjének, a neves költőnek szavai: „Míg zöldes és lilás pompában ébredt / A nagy körútak ujjongó sora, Engem rabul ejtett a félsötétes, / Mély titkokat zsongó könyvtárszoba!”

Igen, valóban a könyvtárszobák világában volt ő igazán otthon, az ember méltóságát hirdető klasszikus szövegek sorsa, recepciója volt tudósi érdeklődésének legigazibb terepe, s szorgos filológiai és textológiai vizsgálódásainak mozaikkockáiból épültek fel koncepciózus tanulmányai. Azok, amelyek a könyvtárakból a katedrára hozták a tudást, tanítványai épülésére, szellemi gyarapodására. S gazdagítására a nemzetközi tudományos életnek is, mivel több mint 300 tanulmányának többsége világnyelveken (főként franciául) jelent meg s hangzott el előadásként az ókortudomány nemzetközi fórumain.

Sokan vagyunk, akik hálásak lehetünk Havas professzor úrnak. S korántsem csak az elmúlt négy évtized latin szakos diákjai, a klasszika-filológusok és ókortörténészek, a nyelvtudományi doktori iskola résztvevői, hanem rajtuk kívül a bölcsészkar legkülönfélébb szakos hallgatói, oktatói, kutatói is. Mert ő párját ritkítóan sokoldalú professzora volt karunknak. Kultúrtörténet és művészet, nyelvtudomány és zene, filozófiatörténet és vallástudomány egyaránt érdeklődésének és kutatásának tág területét jelentette, műveltsége a régi polihisztorokét idézte, ezzel is példamutató volt sokunk számára. Köszönjük neki a szakszerű útmutatásokat az ókori görög és római literatúra szövegvilágának terén, köszönjük a mindig kedves tapintattal megfogalmazott figyelmeztetéseit, amelyekkel – nihil novum sub sole – az éppen tárgyalt újabb kori történeti jelenségnek ókori előzményeit villantotta fel számunkra. Hálásak lehetünk továbbá azért is, hogy szuggesztív módon, olykor szenvedélyesen, de mindig nagy pedagógiai ambícióval oktatta a reá bízott nemzedékeket, s ismertette meg velük, velünk az auctores latini textusainak rejtelmeit, a királytükröket, az organikus történelemkoncepció évszázadokat átölelő fejlődését, eszmetörténeti hozamát, két évezred távolából is máig fénylő tanulságait, fordítási kísérleteit, az újabb kori literatúra antik reminiszcenciáit. Mindez fájdalmasan fog hiányozni a jövőben, de reményteljesen mondhatjuk: lesznek közösségek, amelyek nem fogják feledni a Tőle kapott szellemi útravalót, a lényéből áradó szakmai elkötelezettséget és hivatástudatot, s okulnak majd tudománynak szentelt élete példájából. Mert – miként Horatiusnak évszázadokon átívelő, jól ismert szavai hirdetik – „Non omnis moriar, multaque pars mei. Vitabit Libitinam”, nem hal meg egészen az, akinek művei fenntartják nevét. S Havas professzor neve még sokáig ismerősen fog csengeni mindazok előtt, akik kedvelt szerzőit, Cicerót vagy Florust olvassák, Sallustiust vagy Tacitust tanulmányozzák, vagy éppen az Intelmeit fogalmazó Szent István szellemi örökségét kívánják alaposabban megismerni.

Noha már néhány hónapja tudtunk betegségéről, mégsem hittük, hogy bekövetkezhet a vég, hogy a szellem kiválósága felett győztes lehet a test erőtlensége, a mulandóság, a könyörtelen fátum. Mert ismertük vitalitását, akaraterejét, elszánt hivatástudatát, s reménykedtünk benne, hogy mindez legyűrheti a halálos kórt. Nem így történt, s most már szembe kell néznünk személyiségének fájó hiányával, a humán tudományosságot ért pótolhatatlan veszteséggel. Tanári és tudósi pályafutásának megannyi értékteremtő mozzanatát megőrzi egyetemünk bölcsészkara, városunk és régiónk tudományos köztudata, akadémiai szakbizottságunk tagsága csakúgy, mint az országos és nemzetközi szakmai fórumok sokasága, a tőle kapott szellemi kincsek, kamatozni fognak a tanítványok munkáiban. Bíznunk kell benne, hogy az általa képviselt értékek és eszmék elanyagiasodó világunkban is messzevilágló és intő jelei lesznek a humanitas, az eruditio és a moralitas örökérvényű imperativuszainak. Ebben a hitben búcsúzunk Havas professzortól.

Requiescat in pace.
 
 
Bitskey István
 
Forrás: Egyetemi Élet 2014. április

Egyetemi tanulmányait a Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem végezte 1945-ben. A diploma átvétele után a Tankó Béla vezette Biokémiai Intézetbe került, itt írja első közleményeit és egyetemi doktori disszertációját is. Bognár Rezső akadémikus meghívja a Szerves Kémiai Tanszékre, ahol sikeres kutatóvá válik, közleményei rangos nemzetközi folyóiratokban jelennek meg, megvédi kandidátusi /1956/ és akadémiai doktori értekezését /1966/.

Egyetemi tanárrá nevezik ki 1967-ben. Ő szervezte meg elsőként /1966/ a magyarországi tudományegyetemeken a Biokémiai Tanszéket. Rövid idő alatt virágzó, sikeresen oktató-kutató tanszéket hozott létre a rendkívül nehéz körülmények ellenére is. A tanszék fennállásának csaknem 50 éve alatt nemzetközileg elismert kutatóhellyé vált. A 80-as évek elején „debreceni iskola”-ként említik, és a magyar természettudományos alapkutatásban Nánási Pál egyetemi tanárt az egyik legtöbbet idézett tudósként jegyzik. A tanszékről több mint 300 publikáció került ki, jelentős folyóiratokban, egyetemi doktori, kandidátusi, akadémiai doktori értekezések születnek. A kutatás feltételeit professzor úr kimagaslóan kiváló szervező munkája tette lehetővé és az az alkotói légkör, amit ő teremtett. Munkatársait atyai gondoskodással irányította, soha nem parancsolt, vagy utasított csak javasolt. Akik tudtak élni a felkínált lehetőséggel megbecsült munkatársai lettek, s fokozatosan váltak önálló kutatókká a tanszéken, vagy más intézetekben. Munkája mellett nagy szenvedélye az utazás volt, itt sem ismerte a lehetetlent. Mindig az őt jellemző szerénységgel, felkészülten kelt útra, meggyőzően beszélt a művészetekről, a történelemről, és az illető terület életfilozófiájáról is. Az életünk minden területére nagy hatással volt. Ma azt mondanánk igazi managere volt tanszékének. Eredményesen gyümölcsöző külföldi partnerkapcsolatokat épített, és munkatársai hosszabb-rövidebb ösztöndíjas tanulmányutakat tehettek, ami előrehaladásuk szempontjából felbecsülhetetlen volt. Nánási professzor úr egyetemünknek is rendkívül nagy szolgálatokat tett, mint a TTK dékánja. Kimagaslóan jó diplomáciai érzékkel járult hozzá az akkori debreceni egyetemek jó partneri kapcsolatainak alakulásához, a gyógyszerészképzés elindításához, talán a későbbi egyesüléshez is. Az országos tudományos életben, a TMB különböző testületeiben is eredményesen képviselte valamennyi egyetem, kutatóhely azonos mértékszerinti megítélését.
 
Ha tanított, nemcsak tanár volt, ha a laboratóriumban dolgozott, nemcsak tudós, hanem mindig teljes ember volt. A hallgatók emberséges, határtalanul jóindulatú, segítőkész tanárnak ismerték. A laboratóriumot még nyugalmazott professzor emeritusként is gyakorta felkereste, kísérletes munkát végzett. Tanítványai, volt kollégái mindvégig biztosítottak számára munkahelyet és munkalehetőséget szeretett egyetemén. A KLTE Baráti Körének örökös elnökeként figyelme kiterjedt az alma mater egykori diákjaira is. Vallotta, csak az oktatás, a munka hozhat felemelkedést mind az egyén, mind pedig a közösség számára. Tudta, hogy sikeres csak az lehet, aki ezért dolgozik. Számunkra ő volt a professzor, aki követendő példát adott emberségből, a munkaszeretetéből, a becsületes helytállásból, egymás iránti tiszteletből s minden tettünkkel szembeni igényességből. Köszönjük példamutató gazdag életed minden tanácsát, minden gyümölcsét, mélységes emberségedet, szereteted felénk irányuló gondoskodásodat. Ezek a Te hagyatékaid volt munkatársaidnak, egykori hallgatóidnak. Ismét szegényebbek lettünk, mindnyájunknak hiányozni fogsz.
 
(Fotó: HB Napló)
 
Lenkey Béla

Forrás: unideb.hu